Ékszer
Mind az a kisebb tárgy, amely díszítés céljául szolgál, nemes anyagból, fémből, drágakövekből vagy zománcból, művészi kivitelben készül.
Az olyan ékszert, amely nem nemes fémből és nem drágakövekből készült, hanem ezeknek csupán látszatával bír, hamis ékszernek nevezzük.
A legtöbb ránk maradt óskori ékszert a halottak tiszteletének és másvilágban való hitnek köszönhetjük, mivel a halottakat rendszerint ékszerekkel feldíszítve temették el.
Az ékszer olyan régi, mint maga az emberiség, régibb mint a ruházat, mert az ember hiúsága és önmagát díszítő kedve már akkor is, ott is érvényesült, ahol a kultúra hiánya és az éghajlati viszonyok az öltözködést feleslegessé tették. Néhol ez az öndíszítés nem nyilvánul másban, mint az orrba fűzött karikában, vagy a bőr tetoválásában, de ezekben a legdurvább és kezdetleges kísérletekben ugyanaz az elv jut érvényre, mint a későbbi, legrafináltabb ékszerkollekcióknál. Egyes testrészeknek ragyogó, fényes, művészi hatások által való kiemelése. Az ékszer az iparművészet szépművészeti ága, mert használati célja tulajdonképpen nincsen, csak a díszítés miatt van, s így formáit nem a célszerűség, hanem egyedül a szép szeretete és akarása határozza meg. A szépművészetekkel való rokonságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a művészetileg legegyénibb és leggazdagabb időkben kiváló nagymesterek foglalkoztak ékszertervezéssel.
Ékszer minden korból maradt ránk, és így egyes korszakok kultúrájának fokmérője lett.
Ennek oka nemcsak általános elterjedésében, hanem a történeti idők fejlett halottkultuszában és az ékszer anyagának ellenálló képességében is keresendő. Anyaga ugyanis nemesfém, elsősorban az arany, amely úgy a levegő, mint a föld eróziós hatásainak ellenáll, vagy az ezüst, amely szintén maradandó anyag. Díszítésének eszközei a drágakövek, a zománc, melyek az előkerülő többezeréves darabokon is teljes érintetlenségükben megmaradtak.
A legkorábbi ránk maradt ékszerek az egyiptomi sírokból valók, legnagyobb részük Krisztus előtt kétezer évvel keletkezett.
Egyiptomi ékszerek jellegzetes sajátossága a síkszerűség és az ezt jellemző szimmetria, és ezzel kapcsolatosan a színhatások keresése, melyet a rekeszzománc hatásának teljesen megfelelő fémkeretekbe foglalt színes üveg- és porcelán darabokkal értek el. Az ékszert ugyanaz a szigorú, nemes és erősen stilizáló irány jellemzi, mint az egyiptomi nagyművészeteket.
Már a középbirodalom korában, 2000 évvel Kr. e., eléri fejlettsége legmagasabb fokát, úgyhogy a későbbi technikai haladások stílusfejlődést már nem jelentenek. Az ékszertípusok két ezredéven keresztül ugyanazok maradnak: karkötők, nyakláncok, fejdíszek, amelyek egyben rangkülönbség jelölésére is szolgálnak, diadémok, mellpajzsok, gyűrűk, csattok, kar- és lábperecek kövekkel, vésett dísszel, zománccal vannak díszítve és nagy művészeti fejlettségre utalnak. Gyűrűket is viseltek. Férfiaknál gyakori a pecsétgyűrű, a IV. dinasztia idején használatba jön a skarabeus, mely azután uralkodóvá válik.
A díszítés motívumai többnyire a mitológiával kapcsolatos növény- és állatvilágból kölcsönöztek, leggyakoribbak a lótusz növényen kívül az uraeus kígyó és a keselyű. Ez a formavilág a későbbi egyiptomi művészetben is megmaradt, de nem ritka a tisztán geometriai forma vagy díszül használt régi írásjegy sem.
Felvarrott ékszer nem fordul elő, mert az egyiptomi művészet merevséget és mozdulatlanságot követel ezen a téren is. Leggyakoribb és legjellegzetesebb a több tagból összeállított, gallérszerű, nehéz, félmerev nyakék. Díszítése áttört, síkszerű, színes és alakos, lehetőleg mozgás nélküli, szimmetrikus formanyelve a falfestményekével megegyező. A technika is nagy fejlettséget mutat és az öntés, trébelés, cizellálás és vésés minden faját éppen úgy megtaláljuk ezeken a darabokon, mint a granulírozást, filigránt, niellót, a zománcot utánzó üvegberakást, sőt elvétve valóságos zománcot is.
Ugyanebből az időből a többi keleti népek, mint az asszírok, babilóniaiak, zsidók, perzsák ékszereiből oly kevés maradt ránk, hogy ezekből következtetéseket alig vonhatunk le.
A korai Görögországban ékszert csak az asszonyok hordtak. Egyiptomi és kisázsiai hatás alatt keletkezett a görög ékszer, de az egyiptomi motívumok helyét hamarosan elfoglalják a szép hajlású geometriai díszek, a mitológiai jelenetek és alakos ábrázolások. Főbb ékszerek voltak: a korona, gyűrűk, tűk és fülbevalók, melyek később oly nagyok lettek, hogy lehetetlen volt őket a fülcimpában viselni, hanem kendőkre erősítve a fej két oldalán mélyen lelógtak s láncokon függő repülő géniuszokkal és orsó formájú testecskékkel voltak díszítve. Nyakdíszeken ugyanilyen láncon függő motívumok fordulnak elő. A karperecek többnyire állatfejekben végződő egy-vagy többsoros pántok voltak. A koszorúk aranypléhből kalapált lombfüzért utánoznak. A csatokat és tűket levelekkel, gyümölcsökkel, állatfejekkel, istenalakokkal, vagy kisebb jelenetekkel díszítik, de az öv többnyire sima vagy látható helyeken zsinór- és szalagfonatokat utánoz. Az egyszerű, harmonikus rajz nemes formákkal és kiváló munkai sajátságokkal egyesülve a görög ékszert az ötvösség remekeivé teszik.
Erős görög hatás alatt állt az etruszk ékszer
Formája kevésbé szép, díszítményei sem oly finomak, és gyakran egyiptomi és kisázsiai mintákra utalnak. Az ékszertípusok ugyanazok, mint a görögöknél, a munka tökéletes, a filigrán és a granulírozás általános.
A római ékszer etruszk, görög és keleti hatást árul el, alig mondható róla valami jellemző sajátság.
A hanyatló görög művészeti túldíszítettség itt talán még erősebb. Kelettől a túl sok ékszer hordás divatját vették át és a gazdag kő, gyöngy, üveg, borostyán díszt.
Az ékszer tömeges készítése magával hozza a formák csekély változatosságát és művészi értékét. Később barbár hatás is észlelhető, az aranyat nagy tömegekben alkalmazzák és a köveket nem csiszolják, a népvándorláskori ötvösművekkel mutatnak rokonságot.
A fényűző Bizáncban jó talajra talált az ékszer.
A római hatás mellett itt a keleti hatás is erősen érvényesül, kedveltek az élénk színű zománcokat és a sok drágakövet. Az ékszer közvetlen kapcsolatot mutat az öltözékkel és mint ruhadísz nyer leggyakrabban alkalmazást. Bizáncban ismét erős a vallással való kapcsolat, szimbólumok gyakoriak, itt jelenik meg a IV. században a kereszt először, mint ékszer.
A reneszánszban újra nagy hangsúlyt kapnak az ékszerek, de csak a kimunkálásban, a mitológiai tárgyban és a groteszkekben. Filigrán már nem készül, az arany sem igen jut érvényre, mert niellóval, zománccal és drágakövekkel fedik. Fő típusok a lánc és a násfa. A lánc nyakékül és öv gyanánt használatos, néha finoman dolgozott csatt-vagy boglár alakú részekből áll. A násfáknál a sokféleség és a gazdag, finom kidolgozás csodálatra méltó.
A XVII. sz. -ban a reneszánsz ékszerművészi gazdagsága hanyatlani kezd, nem szeretik már a változatos színes, zománcos szalagdíszeket, és a kövek minőségére és érvényesítésére fektetik a fősúlyt.
A század közepén, a gyémánt lesz divatos, még inkább háttérbe szorul az ötvösmunka, a foglalat gyakran ezüst, és hogy a gyémántot emelje feketére zománcozott. A formák mértaniak, merevek, vagy a barokk művészetből vették át. Mazarin és XIII. Lajos ízlésének köszönhető a gyémánt uralomra jutása és egyáltalán a XVII. századtól kezdve Franciaország veszi át az irányító szerepet Olaszországtól.
A XV. Lajos alatt divatba jött rokokó stílus, finom kagylós és lombdíszek kedvező hatással voltak az ékszer fejlődésére. A kő azért még az legfontosabb része, de ismét némi szerephez jut a foglalat is.
A XVIII. sz. vége és a XIX. sz. az ékszert is a régi művészeteket utánzó erőtlen és művészietlen mederbe terelte.
A tömeges előállítás és a halott, utánzott formák értéktelen és sablonszerű eredményeket hoztak létre. A XIX. sz. közepén már próbálkoznak különösen a németek, hogy a francia hatás nyűgje alól szabaduljanak és reneszánsz ékszerek utánzásával igyekeztek a gyémánt és más kövek túltengését ellensúlyozni. A század végén természetből vett és erősen stilizált növényi formák alkalmazásával szorították ki a históriai formákat, de ezek az erősen hajlított szecessziós formák is csak átmenetiek voltak.
A jelen század óta egyszerűbb, nemesebb, modern ízlés alakult ki.
Német- és Franciaországban egyaránt és egymástól függetlenül. Az ékszernél ismét hangsúlyt kapott a rajz és a forma. A drágakövek és főkép a gyémánt alkalmazása nem szűnt meg, de igyekeznek ezeknek a természetes, egyszerűsített formáit alkalmazni.
A nyakbavető régi keletű és igen kedvelt ékszer volt.
Többnyire tiszta aranyból készült és a legkülönbözőbb drágakövek díszítették. A nyakbavetőt boglárokkal is díszítették. A XVII. sz. divatjának a rózsabogláros nyakbavető felelt meg. Hasonló ékszer volt a nyakravaló, a nyakszorító és a torokszorító. Utóbbiak keskenyebbek voltak és szorosan a nyakra, illetve a torokra illeszkedtek. Valamennyit drágakövekkel és gyöngyökkel gazdagon díszítve viselték. A nyakbavetőről vagy nyakravalóról mindig egy vagy több násfa vagy másfajta függelék csüngött. A násfa szót többféleképp értelmezték. Leggyakrabban használták ezt az elnevezést arra az ékszerdarabra, amely a nyakbavető vagy nyakravaló közepén lógott. A leírások és a fennmaradt példányok után ítélve, ezek voltak a magyar ötvösművészet remekei.
A pecsétgyűrűket aranyból, ezüstből és acélból készítették
A vagyonosabbak metszett drágaköves címeres gyűrűket viseltek. Az egyes gyűrűk néha nagy értéket képviseltek.
Az aranyláncot igen kedvelték. A spanyol és francia gyöngyszemekkel és drágakövekkel tarkított láncok mellett a magyar készítésű aranyláncok is el voltak terjedve. Alig volt olyan úriasszony, aki néhány darabot nem vitt volna magával hozományládájában. A férfiak is viselték. Némelyik még lova nyakába is akasztott egy-egy súlyos aranyláncot. Igen kedvelték az olyan zománcos aranyláncokat, amelyeken az aranyláncszemek közé gyöngyök voltak foglalva. A láncokon viseltek kereszteket és a XVII. századtól kezdve zsebórát is. Ebben a században még nem készítettek nálunk zsebórákat, de azért - ha nem is általánosságban - már viseltek ebben a században sokszor drágakivitelű zsebórákat is. Igen nagy fényt űztek a különböző kivitelű övek viselésében is (heveder-öv, láncöv, pártaöv). Férfiak és nők egyaránt viseltek arany-, gyöngy- és drágaköves öveket.
Forrás: Révai lexikon és Tolnai lexikon