Drágakő

Drágakövek az olyan ásványok, melyek keménységük, fényességük, színük szépsége vagy színtelenségük, átlátszóságuk és legtöbbnyire előfordulásuk ritkasága következtében kiválik és azért ékességgé dolgozzák fel. Azonban a legtöbb ezen sajátságok annyira nem általánosak, hogy a megítélésben alapul sem vehetők. A nemes opál pl. nem kemény; a legtöbb drágakő fényessége pedig semmivel sem különb egyéb ásványok fényességénél. Ami pedig éppen a színt illeti, annak a drágakövekül használt ásványoknál még szebb színű ásványokat is találunk, így a ritkaság éppenséggel nem minden drágakőnek a tulajdona. Csak annyi bizonyos, hogy minden egyéb ásványnál a drágaköveket jellemzi leginkább:

1. a tartósság,
2. a szépség,
3. a ritkaság.

A drágakövek legtöbbjének anyagát igen közönséges és nagyon elterjedt elemek alkotják, nevezetesen szilícium, alumínium, magnézium, kalcium, fluor, szén stb. és ezek összetételei, úgy, hogy csupán az anyagukat véve, tulajdonképen értéktelenek. Értékessé teszik azokat a fizikai tulajdonságaik, amelyekkel fel vannak ruházva.
Az annyira becses gyémánt anyaga csak éppúgy szén, mint a faszéné vagy grafité és gyakran a gyémántnál is drágább rubin anyaga, valamint a zafíré nem egyéb, mint közönséges timföld, vagyis ugyanazon anyag, mely a fazekasagyagnak legfontosabb alkotórésze. Ha összetételük szerint szeretnénk ásvány rendszertanilag osztályozni a drágaköveket, akkor vannak a terméselemek, szulfidok, oxidok, szilikátok, foszfátok, szulfátok, borátok- karbonátok, halogenidek és az organikus ásványok.

A drágaköveket két nagyobb osztályba sorolhatjuk, az egyik a valóságos drágakövek (gemmae), a másik a félig drágakövek (lapides pretiosi).

A legáltalánosabban használt részletes, de csakis a főbb fajokra szorítkozó besorozást a következő összeállítás tünteti fel:

1. Valóságos drágakövek:
   1. Gyémánt, korund (rubin, zafír), nemes berill (smaragd, aquamarin), spinell, krizoberill.
   2. Cirkon (jácint), euklász, topáz, fenakit, nemes opál, nemes gránát (hessonit, almandin, pirop), turmalin (rubellit, indigolit).
   3. Krizolit (olivin), hiddenit, türkíz.
   4. Cordierit (dichroit), cianit, andaluzit, ohiastolit, staurolit, axinit, szfén, vezuvián, opidot, diopszid, dioptász.
2. Félig drágakövek (féldrágakövek):
   5. Kvarcváltozatok: hegyi kristály, ametiszt, füsttopáz, citrin, rózsa kvarc, prázemzafirkvar, avanturin, macskaszem, tigrisszem, kalcedon, karneol, jáspis, krizoprász, heliotróp, plazma, achát; a földpátváltozatok: holdkő (adular), avanturin, földpát (albit), napkő (oligoklas), amazonkő (mikroklin), labradorit, lazurkő (lapislazuli), H ersztén (bronzit, bastit, diallagit), rhodonit, hailyn, malachit, fluorit, apatit, borostyánkő, vérkő (hematit), pirit, obszidián, moldavi (pszeudokrizolit).
   6. Szerpentin, nefrit, tajtékkő, zsírkő, nátrolit, prechnit, lepidolit, rostos gipsz, rostosmészkő, aragonit, kovabreccia, alabástrom, márvány.

A drágakövek ásványtani és ékszerészi megnevezése nagyon eltérő, úgyhogy a drágaköveknek nomenklaturája tulajdonképen más ásványtani és más ékszerészeti értelemben. Akárhány egymástól egészen elütő drágakövet nevez az ékszerész bizonyos megegyező, de sokszor egészen lényegtelen tulajdonság alapján egyazon névvel, legfeljebb a jelzőben tesz különbséget.

Igen gyakori az ékszerészeti neveknél az orientális (keleti) és az okcidentális (nyugati) jelző, amivel nem azt akarják jelezni, hogy az illető drágakő a keletről való, avagy valamely nyugati világrészből, hanem az illető kő szépségének egy bizonyos fokát, minthogy a szebbet, finomabbat orientálisnak, a közönségesebbet okcidentálisnak mondják.

Ennek különben az a magyarázata, hogy a keletről valók legtöbbször tényleg a legszebbek, innen az általánosítás. A gyakorlatban természetesen inkább az ékszerészeti vagyis a kereskedelmi név járja.
A következő táblázatban abc sorrendben össze vannak állítva a kereskedelmi és ásványtani nevek. A második rovatban a zárjelben olvasható név az ásványfaj nevét jelzi, holott a másik ásványtani név sokszor csakis az illető ásványfajnak egyik változata. Ahol zárjel közt nincs név, ott az ásvány neve egyúttal az ásványfaj neve is.

A drágakövek többféle szempont szerint osztályozhatók, a következő összeállítás a szín szerinti különbségeket tünteti fel (A jelöltek ritkább változatok, vagy olyanok, melyek nemigen kerülnek kereskedésbe).

1. Átlátszók:
   1. Színtelenek vagyis víztiszták: gyémánt, fehér zafír, fehér cirkon (jargon), fehér spinell, topáz (vízcsepp), fonakit, hegyi kristály, akreit.
   2. Zöldeskék, tengerzöld színűek: aquamarin, zafir, topáz, euklász. gyémánt, fluorit.
   3. Halványkék, kékesfehér színűek: zafír, turmalin, gyémánt, topáz, kvarc, aquamarin, cianit.
   4. Kék színűek: zafír, turmalin (indigolit), cordierit, cianit, gyémánt.
   5. Ibolya színűek: ametiszt, violettrubin (ibolyaszínű zafír) almandin, fluorit, axinit, apatit, spinell.
   6. Rózsaszínűek: rubin, balas (spinell), rubollit, topáz, fluorit, rózsakvarc.
   7. Vörös színűek: rubin, spinell, rubellit, almandin (cap-rubin), pirop, fluorit, topáz (braziliai rubin).
   8. Barnásvörösek vagy vöröses barnák: jácint, kaneelkő (hesszonit), almandin, staurolit, turmalin.
   9. Füstbarnák és szegfűbarnák: füst topáz, morion, axinit, gyémánt.
   10. Hajnalpiros, vörösessárgák: jácint, hesszonit, keleti jácint, rubicell, vermeil-gránát, pirop.
   11. Sárgásbarnák: topáz gyémánt, vezuvián, staurolit, szfén, borostyánkő, axinit.
   12. Sárga színűek: citrin, topáz, korund, gyémánt, berill, sárga zafír, jácint, borostyánkő, szfén, vezuvián.
   13. Sárgászöld és olajzöld színűek: krizoberill, krizolit, turmalin, andaluzit, hiddonit, vezuvián, szfén, moldavit, korund.
   14. Zöld színűek: smaragd, alexandrit, zöld korund, gyémánt, cirkon, turmalin, demantoid, dioptasz, diopszid, hiddenit, epidot, andaluzit, fluorit, moldavit.
2. Áttetszők és át nem látszók:
   1. Kékek: türkiz, csonttürkiz, lazulit, lapis-lazuli, rézlazúr.
   2. Zöldek: türkiz, nefrit, prehnit, plazma, prazem, krizprász, amazonkő, pleonaszt, prehnit.
   3. Vörösesek: jáspis, lepidolit, rhodonit.
   4. Szürkések, fehérek, sárgás, zöldes, vörösesfehérek: márvány, alabástrom, rostos mész, rostos gipsz, tajtékkő, bálványkő (agalmatolit) zsírkő, gyémántpát, obszidián.
   5. Feketék: pleonaszt, hematit, gagát, karbon, obszidián.
   6. Sárgák: natrolit, pirit.
   • Sávozottak:
   7. Fehér szürke, fekete, barna, vörös: márvány, ónix, achát, karneol, jáspis, aragonit.
   8. Zöldes alapszínnel: szerpentin, malachit, heliotróp.
3. Csillogó, opalizáló és irizáló kövek:
   1. aventurin-földpát: színe világos, vörössárga csillogással,
   2. aventurin kvarc: világos vörös, vöröses sárga csillogással,
   3. basztit: zöldes vagy barnás fémesfényű vagy gyöngyfényű csillogással,
   4. bronzit: bronzszínű, fémesfényű csillogással,
   5. gyémántpát: szürke kékesen opalizál,
   6. sólyomszem: kékes színű selyemfényű csillogással,
   7. girazol- zafír: szürkés kék, kékesen opalizál,
   8. hipersztén: rézvörös, vöröses barna, fémes fényű, tarka színjátékkal,
   9. macskaszem: barnássárga, vagy világosszürke, kékes fehéren csillog,
   10. labradorit: szürkés kék, kék, sárga, vörös, zöld színjátékkal,
   11. holdkő: sárgás, színtelen vagy tejszínű kékes gyöngyfényű hullámzó csillogással,
   12. obszidián (chatoyante): szürke, sárgás, vöröses, ezüstfehér csillogással,
   13. opál: színtelen, tejfehér, zöldes, vöröses, erősen opalizál
   14. szivárványkvarc: színtelen, átlátszó irizál,
   15. napkő: vöröses, belsejében sárgás csillogással,
   16. csillagzafír: szürkéskék, csillagforma csillogással,
   17. tigrisszem: sárgásbarna vagy fabarna, fémes fényű és selyemfényű hullámzó csillogással.

A drágakövek természetes szép színét többnyire az anyagukhoz kisebb-nagyobb mennyiségben hozzákevert idegen vegyületek okozzák.
Leggyakrabban vas-, mangán-, réz- és krómvegyületek, de a drágaköveknek a színét tekintve, még sok a kérdés, hogy vajon mitől kaphatta, mi befolyásolta. Vannak drágakövek, melyeknek színe szerves anyagokból ered. Némely esetben idegen ásványok zárványai is okozhatják a színt, a legtöbb csillogó drágakőnek, valamely idegen ásványnak mikroszkopikus részei kölcsönzik ezt a tulajdonságot.

Sok olyan drágakő van, mely színét bizonyos behatások folytán megváltoztatják.

Így például régóta ismeretes, hogy némely sárga topáz alkalmas módon hevítve, színét rózsaszínre változtatja, a jácint megizzítva színtelenné lesz, a karneol pedig izzítás után sokkal élénkebb vörös színt kap.
A világon Ázsia termeli a legkiválóbb drágaköveket, nevezetesen pedig India és Ceylon szigete, ezen kívül Szibéria és Ural, azután Dél-Amerika, ott pedig különösen Brazília és Paraguay.
Észak-Amerikában terem ugyan néhány kevésbé jelentékeny drágakő, de általában nem gazdag drágakőben.
Afrika déli csúcsán, valamint Ausztráliában nem sok, de kiváló minőségű drágakő termőhely.
Európa drágakő szempontjából (kivéve a kvarc-változatokat) nem is jöhet szóba, a legkiválóbb termőhely még hazánk, amennyiben a legszebb nemes opált magyar földből ássák.

A legtöbb drágakövet másodlagos fekvőhelyen lehet találni, éspedig általában többféle drágakő együttesen szokott előfordulni. Az eredeti termőhelyen található drágakövek száma aránylag csekély.

A drágakövek úgy nyersen, még nem igazi drágakövek.

Hogy igazi drágakövek legyenek, vagyishogy kiváló tulajdonságaik teljes mértékben érvényesüljenek, ahhoz szükséges, hogy megmunkálják, amellyel alkalmas alakot és felületet kapnak. Csakis szépen csiszolt drágaköveknek van meg az annyira becses tüzük, amely nélkül hatásuk erősen csökken.

Amit a drágakövekben tűznek mondanak, az nem egyéb, mint a nagy fénytörő képesség és a fényszóródás.

A megmunkálás köszörüléssel, csiszolással, simítással végzik, utána pedig kereteléssel jár. A régebbi időkben nem ismerték a drágakőnek olyan sokféle eljárással történő változatos alakítását, és kecses sajátosságainak fokozását, mint ma. Csak lassanként vált ismeretessé, hogy a mesterségesen előállított lapokkal mennyire lehet emelni a kő hatását. A drágaköveknek ilyen értelemben való megmunkálása, nem régi és azt tartják, hogy 1456. Bequen Lajos találta föl. Azóta a drágakövek mineralógiai ismerete alapján és a kristályok belső állományának szemmel tartása mellett a megmunkálás nagy haladást tett előre.
A gyémántot legnehezebb megmunkálni. Először tudni kell, hogy milyen fekvésűek a kristály táblái. Miután ezt megállapítottuk, a kristályt egy másik gyémánttal rárajzolt alak szerint vésővel és kalapáccsal hasítjuk. A köszörülés, amely ezután következik, a legnehezebb, a legtöbb gondot és fáradságot igénylő, de egyszersmind leghálásabb része a megmunkálásnak, a drágakő hatását a felszínét köszörüléssel előállított lapok szinte végtelenül fokozzák.

Így például a 16 lappal bíró (facette) esetén, olyan kicsi rózsákat köszörülnek a gyémántból, hogy 2000 darab nyom egy karátot.

A gyémántot a köszörüléssel együtt csiszoljuk is, a többi drágakövet ellenben a köszörülés után külön kell csiszolni. Olyan fényű kövekre, amilyen pl. az opál, nem köszörülnek lapokat, hanem meg nem tört domború földszínűekre köszörülik (cabochon).

A köszörült drágaköveken két részt: a felső részt, a koronát (pavillon) és az alsót (culasse) különböztetjük meg.

Ezt a két részt egymástól a legnagyobb átmérőben fekvő sík választja el. Ez a sík külső kerület jelöli a foglalat helyét.

A drágaköveknek köszörüléssel előállított főbb formái ezek:

1. A brillant vagy brilliáns forma
nagyjából egy oktaéder szerű alak, melynek felső csúcsát egy nagy lap, alsó csúcsát pedig egy kis lap tompítja, a középélek között egészen apró, megnyúlt lapocskák, úgynevezett facetták egész sora helyezkedik el. A csiszolás e formáját azért használják, mert az erősen fénytörő közegbe hatolt és egy ilyen facetta belső felületére eső fénysugaraknak csak egy része juthat a levegőbe, a nagyobbik része (a gyémántnál mintegy 2/3 része) épp a közeg nagy fénytörése folytán totális reflexiót (teljes fényvisszaverődést) szenved. A totális reflexió eredménye, hogy a facetta ragyogó fényben jelenik meg. A szélső facetták valamennyien úgy hatnak, mint apró prizmák, amelyek a belső fénysugarakat a spektrum különféle színeire bontják. Ez az oka annak, hogy a kilépő sugarak vörös, zöld vagy kék színűek. E jelenséget az ékkövek tüzének szokás mondani, amely annál nagyobb, minél nagyobb az illető közeg levegőhöz viszonyított törésmutatója.

2. Rózsa forma
mely kerek vagy ellipszis alakú gúlában emelkedik és lapjai háromszögűek.

3. Tábla alak
melynek alsó és felső része lapos, oldallapjai nem számosak és alacsonyak.

4. Indiai alak
mely lényegében megegyezik a brillanttal, azzal a különbséggel, hogy kevesebb lapja van, tehát egyszerűbb.

5. Fokozatos alak
melyen a lapok mintegy lépcsőket alkotnak.

Ezeken kívül van még számos összetett alak, melyet a drágakő természete szerint szokás megválogatni. Az eljárásnak mellyel a drágaköveket a díszítendő tárgyakra alkalmazzuk, foglalás a neve.

Általában kétféle foglalást különböztetünk meg: a tokba és a keretbe (á jour) foglalást.

- A tokba foglalás
abból áll, hogy aranylemezből a kő nagyságához mért tokot készítünk és annak nyílásába helyezzük a követ. A toknak egyenesen, vagy fűrészesen vágott peremét a kőre ráhajtogatjuk, vagy a peremre forrasztott aranygyöngyökkel erősítjük meg a követ a tokban. Azután a tokot odaforrasztjuk, vagy csavarral odaerősítjük a tárgyhoz. A foglalás e módjának az a nagy előnye van, hogy a kövek belsejében előforduló és köszörüléssel el nem távolítható hibáit enyhíti. A tokos foglalás lehetővé teszi többek közt, hogy a kő színének és csillogásának hatását alátéttel, vagy úgynevezett kettőzéssel fokozzuk.

- A keretes, vagy koronás foglalással a drágakövet a legnagyobb átmérőre eső sík szélein úgy erősítjük meg, hogy a kő alsó és felső része egészen szabadon marad. A fehér kövek, név szerint a gyémánt foglalásához nem aranyat, hanem ezüstöt vagy platinát használunk.

A drágakövek értékét az illető kő szépsége, ritkasága és ami a legfőbb, az határozza meg, hogy mennyire keresik, vagyis mennyire divatos.

A nagyság az érték megállapításában szintén igen fontos tényező, de a ritkasággal kapcsolatos, mivelhogy a nagyobb drágakövek sokkal ritkábbak a kisebbeknél. Sok függ attól is, hogy mindenkor mennyit találnak belőle, és hogy mennyi kerül kereskedésbe. Egy általános sorozatot az érték szerint felállítani éppenséggel lehetetlen. Elég sok olyan drágakő van, amely valamikor igen nagy értékű volt, ma viszont értékük nagyon leesett.

A drágakő értékét erősen csökkentik hibái. A legtöbb drágakő hibája olyan, hogy csakis gondos vizsgálat és szakértelem vezethet rájuk. Hibák forrása elsősorban a drágakő színe lehet, halványság, vagy víztisztákban a nemegészen kifogástalan tisztaság lényeges hiba, de felismerésük nem könnyű. A kő belsejében sokféle hiba mutatkozhat. Ezek a hibák lehetnek a tollasság, felhősség, homokosság és porosság.

• tollas akkor a kő, ha belsejében apró hasadások, repedések, lyukak és egyéb hasonló anyagfolytonossági hiányok vannak,
• felhős akkor, ha a kőben szürkés, fehér, piszkos színű, felhőforma foltok mutatkoznak,
• homokos, ha idegen zárványok vannak a kőben, apró szemecskék alakjában,
• poros, ha a szemecskék igen aprók és nagyon sok van belőlük a kőben.

Ezek a belső hibák felismerésére célszerű a vizsgálandó drágakövet vízbe, kanadabalzsamba vagy olajba mártva nézni, amikor a hibák jobban feltűnnek.

A súlyegység, mely szerint a drágaköveket mérik, a karát, mely 0. 205 gramm (l. Karát).
A vásárláskor a vásárló lakóhelyének vagy hazájának karátsúlya szokott mértékadó lenni.

A drágakövek fényűző divatja hatalmas ipart és kereskedelmet teremtett.

A drágakőkereskedés legfőbb helyei:

London, Párizs, New York.
A drágakő kereskedés központja London. A Halton Garden alacsony házaiban, a földszinttől a padlásig ékszer üzletek vannak, ahol a drágakőkereskedők és ügynökök dolgoznak. A nagyobb városokban külön drágakő-börzéjük is van az ügynököknek, ilyen Párizsban a Lafayette utca egyik kávéháza.

A drágakő-csiszolás leghíresebb helye:

Amsterdam, utána Anvers (Antwerpen), London, Párizs, NewYork és a 70-es évek óta még Németországban Hanau is.

A drágakő nagy értéke már régóta kecsegteti az embereket a hamisításra, sőt újabban nemcsak ritka ügyességgel készített hamis drágakövek és drágakő utánzatok, hanem valóságos mesterséges drágakövek kerülnek kereskedésbe. Manapság nemcsak, hogy a laikusnak szinte lehetetlen a hamis drágaköveket az igazitól megkülönböztetni, de a felismerés a szakembereknek is rendkívül meg van nehezítve, különösképpen, ha nem utánzatokkal, hanem mesterséges úton készített és a természetessel egészen azonos anyagú és tulajdonságú drágakövekkel van dolga. Az igazi drágaköveknek a legjellemzőbb, és a felismerésére könnyen rávezető tulajdonsága a keménysége. Viszont az utánzatokat ezzel a tulajdonsággal is olyan ügyesen látják el, hogy már sokszor a keménység is megcsalta a vizsgálót. A keménységen kívül annak a kérdésnek eldöntésében, vajon igazi vagy utánzott drágakővel van-e dolgunk, bizonyos optikai tulajdonságok vezetnek legbiztosabban célhoz. De ezen is kifogtak, mert újabban némely esetben még az optikai tulajdonságokat is sikerült utánozni. Igen nagy mértékben űzik a drágakövek utánzásának iparát különösen Franciaországban, nevezetesen pedig Párizsban, ahol az iparnak évi forgalma legalább 6 millió frank és foglalkozást ad 30, 000 embernek.

A drágakő utánzatokat rendszerint strassz üvegből készítik

Újabban a nevezett anyagokhoz még talliumot is adnak, ami az üveg optikai tulajdonságait fokozza. A strassz helyett a következő keverékből is készítenek drágakő utánzatokhoz üveget: kvare, szóda, égetett bórax, minium és salétrom.
Festőanyagul használnak pl. rubinhoz Cassius-féle aranybíbort, vas- oxidot, antimon- pentaszulfidot (Goldschwefel) és hipermangánsavas- káliumot; zafírt legjobban utánoznak az előbb említett üvegből: hozzáadva kobaltkarbonátot; akvamarint, strasszt, vas-oxidot; a smaragd festőanyaga vas- oxid és réz- oxid; topázé urán- oxid; ametiszté mangán- oxid.
Különben ahány gyár, ahány készítő, annyiféle a recept, annyiféle az eljárás az ilyen festésekhez meg a massza elkészítéséhez. Egészen tiszta strasszból utánozzák a gyémántot.

A drágakő utánzatoktól megkülönböztetendőek azok a hamisítások, amelyeket azért állítanak elő, hogy hasonló színű, de jóval kisebb értékű drágakövekként szerepeltessenek nagyobb értékűek helyett, vagy, hogy valamely csekélyebb értékű drágakőnek mesterséges úton oly színt adnak, mely egészen azonos a jóval becsesebbével.

• Egészen víztiszta hegyi kristályt (máramarosi gyémántot, rajnai kovát) adnak gyémánt helyett, vagy pedig színtelenített korundot, esetleg cirkont.
• Rubin helyett sokszor adnak épp olyan színű spinellt vagy gránátot, utóbbit rubin- spinell gyanánt is árulják.
• A mesterséges úton, izzítás által előállított rózsaszínű topázt, valamint turmalint is sokszor kínálják rubin- spinell helyett.
• Kék turmalin, úgyszintén kékre festett kvarc elég gyakran szerepel zafír gyanánt.
• A topázt a hasonló színű citrinnel hamisítják.

A felismerésére legtöbbször a keménységi próba elegendő, de egyéb pontos vizsgálati módok is vannak, melyeket a drágakőről szóló minden nagyobb könyv felsorol.

A hamisításnak leggyakoribb módja az, amit az úgynevezett kettőzéssel (doublette) érnek el, vagyis, hogy egy értékesebb követ egy kevésbé értékessel egyesítenek úgy, hogy csakis az értékesebb látható.

Ez esetben a csiszolt drágakő koronája meg az alsó része különböző darab. A kettőt masztixal illesztik egybe, úgy, hogy a keretelés miatt az egyberagasztás nem látszik.

Többféle dublettát szokás megkülönböztetni:

• valódi: úgy a felső, mint az alsó rész valódi drágakő,
• félig valódi: a felső rész drágakő, de az alsó, vagy hasonló színű sokkal csekélyebb értékű drágakő, vagy pedig strassz utánzat,
• üres: a koronát hegyi kristályból készítik és azt félgömb alakjában kifúrják, a lyukba színes folyadékot öntenek, száját pedig egy hegyi kristály lapocskával ragasztják be.

Hármas köveket, tripletteket is készítenek mégpedig úgy, hogy a felső és az alsó rész egyaránt drágakő, de köztük van üveg.

A dubletták készítését már oly tökéletességre vitték, hogy a két felet, nevezetesen az üveg alsó részét a koronával nem is ragasztják össze, hanem összeolvasztják úgy, hogy ilyenkor a hamisítás felismerése meg van nehezítve.
Abban az esetben, ha a dubletta ragasztott, felismerése igen egyszerű, úgy hogy a követ forró vízbe tesszük, amikor a ragasztó meglágyul, így az egyes részek széthullanak.
Az egybeolvasztottnál természetesen a darabok nem válnak szét, ekkor az alsó részt, az üveget, lágyságáról fogjuk megismerni. Mindezek mellett igen célszerű és elég biztos felismerési mód a fénytörőképesség megvizsgálása.

Vannak olyan hamisítási módok, melyekkel nem akarnak egyebet elérni, mint az illető drágakő szépségének fokozását.

Ilyen a megbélelés, amikor a kő alsó részéhez fémlapocskákat (arany, ezüst, réz stb.) illesztenek és aszerint, hogy a kő színét vagy tüzét akarják vele javítani, megfestik azt vagy megfényesítik. Néha a kőnek alsó részét fémlapocska nélkül is megfestik és így javítják a színt.

A szépítés egy más módja az, amelyet pl. rubinokon gyakran használnak, hogy tüzét emeljék. A rubinba ugyanis lyukat fúrnak és ezt fényes arannyal töltik meg, hogy szépen ragyogjon. Izzítás, pörkölés által némely drágakő (füstkvarc, ametiszt, topáz, cirkon stb.) színét meg lehet változtatni vagy szebbé tenni, a már fent említetek szerint. Az eljárás abban áll, hogy a drágakövet mész, vasforgács vagy homok, hamu stb. közé ágyazva, olvasztótégelyben melegítik addig, míg a kő színét a kívántra nem változtatta. Csekélyebb értékű drágaköveket, nevezetesen az achátot és egyéb kvarcváltozatokat pácolással festeni is szokták.

Újabban -mint fentebb már érintve volt - olyan drágaköveket is készítenek, melyeknek még az anyaga is tökéletesen azonos az eredetiekkel, ezek a mesterséges drágakövek. Ezeket laboratóriumban készítik, Azoknak az anyagoknak az összeolvasztásából, amelyekből a természetes drágakő is áll. Manapság elsősorban a rubint, a zafírt, a smaragdot és a türkízt készítik mesterségesen úgy, hogy az eredetiek helyett használhatóak és kereskedésbe hozhatóak (Frémy). Agyagtégelyben pontosan meghatározott mennyiségű kvarcot alumínium- oxidot és ólom- oxidot olvasztanak össze. Ólomüveg képződik és benne színtelen vagy fehéres korund-kristályok. Hogy a korundot rubinná változtassák, körülbelül két százalék kettős krómsavas káliumot olvasztanak a tömegbe, ha pedig zafírt akarnak készíteni, még egy kevés kobaltoxidot is. Az így készített kristályok ékkőnek is alkalmasak. Eddig mesterséges úton elsősorban a rubint, zafírt, ibolyarubint, leukozafirt, orientális topázt, vörös és kék spinellt és az alexandritot állították elő. Már régebben előállították a türkízt, amely mindenben hasonlított a természeteshez. Legfontosabb a korundfélék, különösen a rubin mesterséges előállítása. Ha a bauxit nevű ásványt az elektromos kemencében megolvasztják és lassan lehűtik, akkor korundot nyernek, mely technikai célokra igen alkalmas. Melléktermék gyanánt korrundkristályok is keletkeznek. A mesterséges rubint 1837. Gaudin állította elő, de a kristályok igen aprók és hasznevehetetlenek voltak. 1902-ben Verncuil állított elő gyönyörű mesterséges rubinkristályokat, mégpedig egy lefelé irányított durranógáz fujtatóval. A láng egy agyagföldkúp felé van irányítva és a kúp felett platinarosta van, amelyen át egy elektromos erővel hajtott kalapács a port (alumínium- oxid, kevés szénsavas kálium, flórkálium és káliumbikromát) a lángba szórja. A megolvadt részeket az agyagföldkúp felfogja, a végén egy nagy csepp-alakú rubin keletkezik a kúpon, amely rubin több gramm súlyú és egyetlen kristályból áll. A káliumbikromát mennyiségével lehet a rubin színét szabályozni. Elő lehet állítani színtelen korundot is (káliumbikromát hozzáadása nélkül), az ilyeneket fehér zafír néven hozzák forgalomba. A kék zafírt kobaltoxiddal festve állítják elő, de az anyag nem lesz kristályos, tehát nem mutatja a természetes zafír fizikai és optikai sajátságait; a mesterséges rubint, ha az teljesen hibátlan, nem lehet a természetestől megkülönböztetni (v.ö. Boyer, La synthése des pierres précieuses, 1910).
Alig van nevezetesebb drágakő, melyet eddig alkotórészeinek összeolvasztása által mesterségesen elő nem állítottak volna. A legtöbb persze igen apró és inkább tudományos értékű, semhogy már a gyakorlatban is mindannyi értékesíthető volna. Sokáig ellenszegült a laboratóriumi kísérletnek a gyémánt, de végre sikerült.
A mesterséges drágakövek gyakorlati alkalmazásának az idő szerint a kristályok apróságán kívül erősen útjában áll az a körülmény is, hogy előállítási költségük igen nagy úgy, hogy az eddig előállítottak jóval drágábbak a természeteseknél.

A drágakövek viselkedése Röntgen-sugarakkal szemben

A drágakövek minőségének megállapítására nagy segítségére lehet a vizsgálónak a Röntgen-sugár, különösen amikor a drágakövek foglalva vannak, lévén mindezeknek más a viselkedése, átbocsátó képessége a Röntgen-sugarakkal szemben. Egy és ugyanazon anyagú drágakőnek különböző változata is máskép viselkedik. Zárványok felkeresésére szintén nagyon jól használható a Röntgen-sugár, sőt a dubletták (kettőzött kövek, fele drágakő, fele üveg) felismerésére is. Újabban behatóan tanulmányozták a rádiumsugarak hatását is a drágakövekre (v. ö. Doelter, Das Radium und Farben) és azt találták, hogy a rádiumsugarak többnyire ellenkező hatással vannak, mint az ultraibolya-sugarak.

Hónapos drágakövek

Keleti eredeti felfogás, hogy bizonyos viselt drágakövek jó vagy káros hatással vannak az emberi szervezetre.
Keleten ma is megtartják még és hónaponként a következő sorrendet követi, aki teheti:

Kelet túlfűtött képzeletű emberei álmodtak a drágakő termő kertről a kincses barlangról, ahol ékszerekkel rakodhat meg a varázsszó tudója és gazdaggá teheti magát egész életére. Hogy mik ezek a boldogságot adó drágakövek, nehéz meghatározni, hiszen nem csak kövekről van szó, mert a kereskedelemben drágakő számba megy az igazgyöngy, gyöngykagyló, vagy a korallból készült ékszerek is. Az sem egészen helyes, ha a drágaköveket keménység, fény, színjátszás, átlátszóság vagy ritka előfordulás miatt sorozzuk külön osztályba, mert a nemes opál drágakő ugyan, de nem fényes, nem kemény és van egész sereg ásvány, amelynek színe meg fénye különb a drágakövekénél.

Mégis a nagy keménység ragyogó színjáték, a fénytörés kápráztató pompája és az előfordulás ritkasága tette a drágaköveket becsessé a legősibb idők óta.

Kagyló-nyakláncokat, karkötőket találtak a régészek már a barlangsírokban, később pedig abból az időből, amikor az ember már ismerte a fémeket, finom ékszerek tömege található a csontvázak mellett. Szó esik a drágakövekről az egyiptomiak legrégibb emlékein és a görögök nagy költője, Homérosz már ismeri és becsüli a drágaköveket.

A kővésés művészete is a drágakövek kedveléséből fejlődött ki már az ókorban, és a köszörült drága vagy féldrágakövekbe alakokat, jeleneteket véstek. Ezt az iparművészeti tevékenységet a régi egyiptomiak babiloniak és asszírok is nagy készséggel művelték, de tökéletességre a görögök emelték. Természetesen a legkeményebb drágaköveket nem vésték, hanem leginkább a kevésbé kemény féldrágakövekből készültek a vésett drágaságok a gemmák, amilyen a hegyikristály, ametiszt, macskaszem, jáspis, kalcedon satöbbi, míg a szegényebbek számara üvegpasztából készítettek lenyomatot a drágakövekbe vésett gemmákról.

A drágakövek kedvelését növelte az is, hogy valamennyinek babonás hatóerőt tulajdonítottak, ezért mindegyiket az istenségekhez fűzték és ez a babonás hit a középkorban még kibővült. Az élet minden megnyilatkozására hatással voltak a drágakövek, megvolt minden hónapnak a maga drágaköve, hogy viselőjét megvédje a bajtól.

• A gyémánt az erő, hűség, állandóság, ártatlanság jelképe volt, azt hitték használ a dögvész, ijedtség, álmatlanság ellen és megtartja a szeretetet a házastársak között. Legkülönösebb volt az a babona, hogy a gyémánt "megfiadzik, amit még a XVI. században is szentül hittek. Különösen a luxemburgi nagyhercegnő gyémántjáról hitték, hogy időnként új gyémántokat szültek.
• A rubin szerencsét jelentett a régiek szerint, de baljóslatú jel volt, ha meghalványodott. Ezért Kleopátra egyiptomi királynő rubinjait mindennap frissen kelt galambok vérében áztatta, hogy tüzüket el ne veszítsék.
• A jácintkövet amulett gyanánt nyakban hordták és úgy vélekedtek, hogy gazdáját megvédi a pestistől.
• A római asszonyok legkedveltebb drágaköve az ametiszt volt, amelynek görög neve "ittasságot gátló”-t jelent és azt hitték róla, hogy aki ametisztpohárból iszik, sohasem részegszik meg.
• Nagy becsülete volt a zafírnak is, amely a babonás hit szerint felnyit minden zárat, széttöri a láncokat és csodás gyógyító ereje van. A varázslók ördögűzésre is használták.
• A jáspis meggyógyította a lázat, vízibetegséget; az agát szerelmi talizmán volt és védelmül szolgált a rablók ellen.
• A gránát vagy karbunkulus szerelmi csábítószer volt.
• Az ónix elűzte az éjszaka rémeit.
• Kitűnő gyógyszer volt a smaragd is.
• A berill használt a májbajok ellen.
• A heliotróptól hosszú életet, jóslótehetséget, hírnevet reméltek.
• A macskaszem pedig birtokosának vagyont adott.
• De a legkülönösebb drágakövek egyike volt a nemes opál, amelyről a régiek azt hitték, hogy erősíti a szívet, ártalmatlanná teszi a levegő mérges gőzeit és a bélpoklosság gyógyszerének is sokáig használták az opálporos kenőcsöt.

Egyszer az a babona ütötte fel a fejét, hogy az opál veszedelmet hoz viselőjére.

Ettől kezdve ez a drágakő lassanként kiment a divatból és elértéktelenedett. Jellemző a babonás hitre, hogy a spanyol-amerikai háború katasztrófáját egy opálgyűrűnek tulajdonították, amelyhez különben a rémes történetek egész sorát fűzték. A ritka szépségű opálgyűrű valamikor a gyönyörű Castiglione grófnőé volt. A csodaszép asszonynak rabja volt sokáig. XII. Alfonz spanyol király, mikor a grófnő megdöbbenésére a király váratlanul megnősült. A csalódott asszony bosszút esküdött és baljóslatú opálgyűrűjét elküldte a királynak. A gyűrű Mercedes királynénak rendkívül megtetszett, elkérte és nyomban ujjára húzta. Ettől a naptól fogva betegeskedni kezdett, ágynak esett és pár hónap múlva meghalt. A végzetes gyűrű a király nagyanyjához, Krisztina királynéhoz került, aki szintén csak pár hónapig viselte, mert hirtelen meghalt. Utána pedig Maria del Tilar infánsnő, a király testvérhúga kapta meg a gyűrűt, de néhány nap múlva ő is meghalt. Ennyi csapás után a király senkinek sem akarta adni, hanem maga viselte. De huszonnégy óra letelte után ravatalra terítették. A gyűrűt második felesége Mária Krisztina örökölte, csakhogy már nem merte viselni, hanem a házi védőszent nyakába akasztotta. A spanyol nép szentül hiszi, hogy a gyűrű okozta a csapásokat a királyi családban és a gyűrű végzetes ereje miatt vesztették el a spanyolok az Egyesült Államokkal vívott háborút.

Hasonlóan végzetes, de valóban megtörtént események fűződnek sok drágakőhöz, különösen a híres gyémántokhoz. A Sancy-gyémánt Bátor Károly burgundiai hercegé volt és az indiai Golkonda gyémántmezőiről került Európába. Mikor Bátor Károly a harctéren elesett, a gyémánt a zsoldosok kezére került, akik titkon adták-vették és csak egy század multán tűnt fel ismét Antal, portugál király kincstárában, aki zálogba tette Sancy grófnál. A gróf III. Henrik francia királynak adta el a gyémántot és hű szolgájával küldte el. A szolgát útközben rablók támadták meg és csak holttestére akadtak, de a gyémánt eltűnt. Sancy gróf kerestette a drágakövet és már lemondott a reményről, hogy megtalálja, mikor álmában megjelent hű szolgája és rejtélyesen ajkára mutatott. A gróf felásatta a tetemet és a szolga szájában meglelték a gyémántot, amely a francia királyok kincse lett, míg a forradalom idején el nem kallódott, majd később Oroszországban bukkanjon fel a cári család féltett kincseként.

A francia koronagyémántok között legértékesebb volt a Régent, ezt a Kelet-indiai, kistnai gyémántmezőn egy rabszolga találta, aki csak úgy tudta elrejteni, hogy a húst felvágta lábán és a sebbe dugta a gyémántot. Kincsével elmenekült és egy hajóskapitánynak adta el, aki azonban fizetség helyett a tengerbe dobadta. Anglián keresztül Franciaországba került a Régent és máig is a Louvreban őrzik. A híres Nagymogul gyémántot a XVII. sz. dereka táján találták Golkonda gyémántmezőjén és Jehan sah kincstárában volt, de amikor a perzsa Nadir sah elfoglalta Delhit, a gyémántnak nyoma veszett. Valószínű, hogy aki elrabolta, apró darabokra törte, hogy könnyebben túladhasson rajta.

Végzetes jelentőséget tulajdonítottak a Koh-i-Noor gyémántnak is, amely árulóvá tette Mohamed kán feleségét, halálát okozta Nadir sah fiának, szerencsétlenségek sorozatát indította az afgán birodalom uralkodóira, az angolok kapzsiságát rászabadította Randsit-Sing-re, Pendzsab urára, hogy végül az angol királyi család birtokába kerüljön.

Az Orlov-gyémánt hajdan az egyik indiai Brahmaszobor szemét helyettesítette és a XVIII. sz. elején rabolták el, hogy hosszú kalandozás után Orlov orosz herceg, II. Katalin cárnő kegyence vásárolja meg. Az orosz cári kormánypálcát díszítette a gyémánt, míg a cári család kiirtása után a bolsevikek Amerikába nem vitték elárverezés céljából. Ezek a gyémántok a Kelet-indiai bányákból, Lahore, Golkonda, Kistna gyémántmezőiről kerültek forgalomba.

Sokáig azt hitték, hogy csak Indiában vannak ilyen drágakövek, mikor a XIX. sz. közepén felfedezték a brazíliai gyémántmezőket és e század végén a Dél-afrikai gyémántlelő-helyeket. Ez utóbbiak ma a világ gyémánttermelésének kétharmad részét adják. Itt találták az eddig ismert legnagyobb gyémántot: a Cullinant, amely köszörületlen állapotban 3025 karátot nyomott és amikor feldolgozták, kilenc nagyobb, ezenkívül több apró darab került ki belőle.

Forrás: Révai lexikon és Tolnai lexikon

---